katalógus

Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva feje búbjával,
kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire
Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsőn való
közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp is, de ezt csak akkor
tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni.
Talán akkor se.
Különben is épp most ért le a lépcső aljára, és hajlandó nektek bemutatkozni:
– Micimackó.
Amikor először hallottam a nevét, én is azt kérdeztem, amit ti akartok kérdezni: “Hát nem fiú?
Azt hittem, fiú.”
– Én is azt hittem – mondja Róbert Gida.
– De hát akkor nem lehet Mici a neve! Mért hívod Micinek?
– Nem én hívom…
– De hát azt mondtad.
– Mert úgy hívják. Nem érted, hogy úgy hívják?
– De igen, hogyne – mondtam gyorsan, és remélem, hogy ti is befejezitek ezzel a kérdezős-
ködést, mert bővebb magyarázat nem áll rendelkezésre.
Egyébként Micimackó néha játszani szeret, néha pedig leül szemben a kandallóval, és
ilyenkor mesélni kell neki.
– Mesélünk? Micimackónak mesélj valami szépet – mondottad te.
– Megpróbálhatom – mondottam én. – Milyen mesét szeret?
– Mesét saját magáról. Ő már egy ilyen Mackó.
– Értem.
– De szépet!
– Majd meglássuk – mondtam én.
– Hát lássuk…
Réges-régen, valamikor az ősidőkben, de legalábbis múlt péntek előtt, Micimackó egy erdő-
ben élt, saját kunyhójában, Kovács János név alatt.
(Mi az, hogy Kovács János név alatt? – kérdezi Róbert Gida.
– Ezt úgy kell érteni, hogy ez a név állott az ajtaja fölött aranybetűkkel, és ő ott lakott.
– Micimackó, azt hiszem, nem tudta ezt eddig – mondja Róbert Gida.
– Most már tudom – feleli egy dörmögő hang.
– Akkor talán folytatom – jegyzem meg kissé sértődötten.)
– Egy napon, mikor kint sétált az erdőben, egy tisztásra ért, és a tisztás közepén állt egy jókora
tölgy, és a tölgy koronájából hangos döngicsélés és zümmögés ütötte meg a fülét.
Micimackó letelepedett a fa alá; mancsai közé fogta a fejét, és gondolkozni kezdett.
Így kezdte: “Ez a döngicsélés jelent valamit. Olyan nincs, hogy csak döngicsélés van meg
zümmögés, és az nem jelent semmit. Ha döngicsélés van meg zümmögés, akkor ez azt jelenti,
hogy valaki vagy valami döngicsél, illetve zümmög, és amennyire az én műveltségem futja,
az egyetlen elképzelhető ok, ami valakit döngicsélésre, illetve zümmögésre indíthat, abban a
tényben leli magyarázatát, hogy az illető egy méhecske.”
Azután még hosszasan gondolkozott, és így fejezte be:
“Ami pedig azt illeti, ha valaki már méh, ezt a minőségét arra szokta felhasználni, hogy mézet
készítsen.”
Ezek után felállt, és így szólt:
– A mézkészítésnek pedig egyetlen értelmes okát és célját abban látom, hogy én a mézet
megegyem.
És már kapaszkodott is a fára.
És kapaszkodott, és kapaszkodott, és kapaszkodott, és miközben kapaszkodott, egy kis dalt
dúdolt csak úgy, saját magának.
Ez a kis dal így hangzott:
Erdei körökben az a nézet,
hogy a medve szereti a mézet,
ez nem csak afféle szerény
vélemény,
ez tény, tény, tény.
Azután egy kicsit továbbkapaszkodott… megint egy kicsit tovább… és még egy kicsit tovább.
De közben egy másik verset költött:
Ha medvécske volna a méhecske,
fatörzs alján gyűlne a mézecske,
s ha méh volna a medve, amit feltehetek,
nem kéne megmászni ennyi emeletet.
Tudniillik közben egy kicsit elfáradt, azért lett a vers ilyen bánatos. Már majdnem egészen
fönt volt, de amint rálépett az egyik ágra…
Reccs!!!
– Segítség! – suttogta Micimackó, de csak halkan és finoman, hogy ne zavarjon vele senkit,
miközben a két méterrel alatta terpeszkedő ág felé zuhant.
– Tulajdonképpen… – mondotta a három méternél lejjebb nyúló ágra pottyanva.
– Véleményem szerint… – magyarázta tovább két bukfenc között, miközben öt méterrel alább
került – csak azt akartam mondani…
– Természetesen ebben az esetben… – folytatta udvariasan, miközben rekordsebességgel
zuhant keresztül a következő hat darab faág között.
– Feltevésem szerint mindez csak azt jelenti… – határozott végre, elbúcsúzva az utolsó faágtól,
hogy további három bukfenc árán végre kecsesen elhelyezkedjék a rekettyebokorban – azt
jelenti, hogy bizonyos szempontból nagyon szeretem a mézet. Egyébként pedig: Segítség!
Kievickélt a bokorból, a tüskéket kikefélte orrából, és ismét átadta magát gondolatainak. Az
első, aki eszébe jutott, gazdája volt, Róbert Gida.
(Mármint én? – kérdezte Róbert Gida ámulva, alig mert hinni a fülének.
– Te bizony!
Róbert Gida nem felel, de egyszerre nagyobbra mereszti zsebóra-szemeit, és kipirul.)
Így hát Micimackó egyenesen Róbert Gidát kereste fel, aki az erdő másik sarkában lakott egy
szép, zöldre festett ajtó mögött.
– Jó reggelt, Róbert Gida! – mondta ő.
– Jó reggelt, Micimackó! – mondtad te.
– Mondd kérlek – jegyezte meg Micimackó könnyedén -, nincs nálad véletlenül valami lég-
gömbféle?
– Mármint léggömb?
– Igen… Ahogy jövök, mondok magamban, ennek a kedves Róbert Gidának biztosan van
valami léggömbje vagy efféléje – mondok magamnak -, mert éppen a léggömbökre gondoltam
véletlenül meg effélékre.
– És minek az neked? – kérdezted te.
Micimackó körülnézett, hogy nem hallgatóznak-e, mancsát az orrához emelte, és ezt a szót
suttogta:
– Méz.
– Hogy kerül össze a méz meg a léggömb? – kérdezted te.
– Köszönöm, jól – felelte Micimackó udvariasan, de határozottan.
Na már most véletlenül úgy esett, hogy te estélyen voltál egy nappal előbb barátodnál, Malac-
kánál, és ott véletlenül léggömböket osztogattak. Te is kaptál egy szép zöld léggömböt, és
Nyuszi valamelyik rokona ott felejtett egy nagy kék léggömböt is, és te magaddal hoztad a
zöldet is meg a kéket is. Tehát megkérdezted Micimackót, melyiket óhajtja.
Micimackó jól megfogta a fejét, ami nála mindig a megfontolás jele.
– A dolog így áll – mondta végre. – Mézkutató légi útjaim során rájöttem, hogy mi a legfonto-
sabb. A legfontosabb, hogy a méhecskék ne lássák az embert. Mármost, ha a léggömb zöld,
azt hiszik, hogy a fához tartozol. És nem vesznek észre. De ha kék a léggömb, azt hiszik,
hogy az éghez tartozol, akkor se vesznek észre. Itt tehát az a kérdés, melyik hasonlít jobban.
– De nem gondolod, hogy téged észrevesznek a léggömb alatt?
– Talán igen, talán nem – mondta Micimackó rejtélyesen. – Ezeknél a méheknél sohase
lehessen tudni. – Pillanatig habozott, aztán határozott. – Tudod mit, majd igyekszem úgy hatni,
mint egy kis fekete felhő. Ez megtéveszti őket.
– Akkor mégis a kék léggömböt ajánlom – mondtad te, és így is lett.
Meg is indultatok a kék léggömbbel, de a biztonság kedvéért puskát is vittél magaddal,
Micimackó pedig bemászott egy pocsolyába, jól meghengergőzött benne, míg olyan fekete
nem lett, mint a csibor.
Ezután felfújtátok a léggömböt, Micimackó megkapaszkodott, te eleresztetted a zsineget, és
Micimackó kecsesen libbent az ég felé, míg el nem érte a fatető színvonalát, jó nyolcméternyi
távolságban.
– Remek! – kiabáltad te.
– Mit szólsz?! – kiabált vissza Micimackó – Minek gondolnál alulról nézve?
– Egy olyan Mackó-félének, ami léggömbre kapaszkodik – mondtad te.
– Az lehetetlen – mondta Micimackó kissé aggodalmasan. – Hát nem olyan vagyok, mint
Fekete Felhő a kék égboltozaton?
– Nem mondhatnám.
– No jó, alulról és felülről, az más. Aztán meg említettem már, hogy ezeknél a méheknél
sohase lehessen tudni…
Sajnos szélcsendes volt az idő. Micimackó nem tudott közelebb jutni a fához. Már látta a
mézet, érezte illatát, de nem tudott hozzáférni.
Kis idő múlva leszólt.
– Kedves Róbert Gida! – jelezte hangos suttogással.
– Tessék!
– Attól tartok, a méhek gyanítanak valamit.
– Miből gondolod?
– Valami azt súgja nekem, hogy gyanakszanak.
– Csak nem gondolják rólad, hogy a mézük után szimatolsz?
– Az is lehetséges. Nem lehessen tudni ezeknél a méheknél!
Kis szünet. Aztán Micimackó megint rákezdi:
– Kedves Róbert Gida!
– Parancsolj!
– Van nálatok otthon valami esernyőféle?
– Azt hiszem, van.
– Kedves volnál, ha kihoznád, és sétálgatni kezdenél alattam, majd időnként aggódva néznél
fel rám, és azt mormognád hangosan magad elé: “Ejnye, ejnye, úgy látszik, esőt kapunk.”
Ezzel félre lehetne vezetni a méheket, mert nagyon ravaszak ám.
Te csak mosolyogtál magadban, és azt gondoltad: “Csacsi öreg medvém.” De ezt csak úgy
gondoltad, mert alapjában szeretted Micimackót. Így hát hazaugrottál az esernyőért.
– No, itt vagy végre! – kiáltott Micimackó némi fojtott nyugtalansággal a hangjában, ahogy a
fa alá értél. – Már kezdtem aggódni. Tudniillik felfedeztem közben, hogy a méhek most már
határozottan gyanítanak valamit.
– Nyissam ki az ernyőt? – kérdezted.
– Várjunk. Ravasznak kell lennünk. A legfontosabb, hogy a méhkirálynőt tévesszük meg.
Látod onnan alulról a méhkirálynőt?
– Nem.
– Kár. Mármost amíg te lent sétálgatsz az ernyővel, és mondogatod, hogy: “Ejnye, ejnye esőt
kapunk.”, addig én itt fönt megpróbálok valami felhődalt költeni, már amilyet egy kis Fekete
Felhő énekelne az én helyemben… Vigyázz, kész, mehet!
Így hát, amíg te fel és alá sétáltál, erősen kételkedve az egész hadicsel sikerében, Micimackó
a következő dalt énekelte:
Megmondták a költők régen,
legjobb kis felhőnek lenni az égen,
szemem ezért ragyog,
mert én egy kis felhő vagyok.
Ragyog az ég rám fényesen,
sétálok rajta kényesen,
hej, kényesen és rangosan,
és énekelem hangosan:
Megmondták a költők régen… (stb.)
De a méhek éppolyan gyanakodóan zümmögtek tovább. Néhányuk otthagyta a fészkét,
láthatóan a felhő körül kezdtek rajzani, s a dal második szakasza közepe felé az egyik méh
egyenesen ráült a felhő orrára, aztán gyorsan elröppent.
– Vo-Vo-Vóbert! – kiabált a felhő kissé náthás hangon.
– Mi baj?
– Gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, miről van szó. Ezek nem igazi méhek.
– Nem?
– Nem igazi méhek, tehát nyilván nem is készítenek igazi mézet. Ez világos, ugye?
– Ha úgy gondolod!…
– Ez a megmásíthatatlan véleményem. Így hát legjobb, ha leszállok.
– De hogyan? – kérdezted te.
Micimackó nem felelt. Mit is felelhetett volna? Ha elereszti a madzagot, akkor: “Bumm!”
Erre még csak gondolni sem volt jó. Hosszasan tűnődött, és végre így szólt:
– Kedves Róbert Gida, bele kell puskáznod a léggömbbe. Nálad a fegyver?
– Hogyne – mondtad te -, de akkor kilyukasztom a léggömböt.
– Viszont – jegyezte meg Micimackó – ha eleresztem, oda lukadunk ki, hogy én lukadok ki.
Így szólván megértettétek egymást, te nagy gonddal célba vetted a léggömböt, és tüzeltél.
– Bú! – mondta Mackó.
– Csak nem hibáztam el? – kérdezted.
– Engem nem – jegyezte meg Mackó -, csak a léggömböt.
– Sajnálom – csóváltad a fejed, még egyszer célba vetted a léggömböt, és ezúttal el is találtad.
Fütyülve áradt ki a levegő, és Micimackó lassan leereszkedett. De a karjai úgy megdermedtek
a madzagba való kapaszkodástól, hogy még egy hét után is felfelé tartotta őket, és ha légy
repült az orrára, kénytelen volt elfújni.
– Vége? – kérdezte Róbert Gida.
– Ennek. De van más mesém.
– Mackóról meg rólam?
– És Malackáról és Nyusziról; hát nem emlékszel?
– Emlékszem, de mindig elfelejtem, mikor rágondolok.
– Hát amikor Mackó és Malacka el akarták fogni az Elefántot…
– De nem fogták el, igaz?
– Nem.
– Mackónak nincs is elég esze hozzá. Én fogtam el, ugye?
– Ez majd kiderül a meséből.
Róbert Gida bólintott.
– Most már emlékszem – mondta -, csak Mackó nem emlékszik, neki meséld el. Mert ez egy
igazi mese, és nem csak olyan emlékezés.
– Én is úgy gondolom.
Róbert Gida megkönnyebbülten sóhajtott. Felkapta a medvét, és az ajtóhoz sétált, maga
mögött hurcolva. Az ajtóban megfordult és visszaszólt:
– Most fürödni fogok; nem jössz be?
– Jöhetek – mondtam én.
– De nem sebesítettem meg, amikor rálőttem, ugye?
– Szó sincs róla.
Róbert Gida önérzetesen biccent, s a következő pillanatban már hallom – kipp-kopp,
kipp-kopp – Mackó feje búbját a lépcsőfokokon.